A lapok akkor jók, ha gyorsan sülnek
A tojásokat, a vajat, a porcukrot, a mézet és a tejet egy tálban összedolgozzuk. A szódabikarbónát belekeverjük, majd hozzáadjuk a lisztet, és egynemű tésztává gyúrjuk. Nem kell hosszan dolgozni vele, inkább legyen határozott és gyors a mozdulat.
A tésztát négy egyenlő részre osztjuk. Ezekből külön-külön, vékony lapokat nyújtunk, és tepsi hátán vagy sütőlapon megsütjük őket. Gyorsan sülnek, pár perc elég nekik, és akkor jók, ha világosak maradnak. Itt nem a szín a lényeg, hanem az, hogy majd a krémmel együtt puhuljanak meg.
A krém nem siet, inkább kivár
A porcukrot, a margarint és a vanillincukrot habosra keverjük. Közben külön edényben a vizet a rétesliszttel vagy rizsliszttel állandó keverés mellett felfőzzük. Akkor jó, amikor sűrű, sima és csomómentes.
Ezután jön a türelem része. A főzött krémet teljesen ki kell hűteni, mielőtt összekeverjük a vajas alappal. Ha ez megvan, egy könnyű, jól kenhető krémet kapunk, ami nem folyik, de nem is nehéz.
A rétegek egymásra találnak
Az első lapra krém kerül, majd rá a második lap. Ezt sárgabaracklekvárral kenjük meg, ami frissességet ad az édességhez. Erre kerül a harmadik lap, majd ismét krém, végül a negyedik lap zárja a sort.
A tetejére csokimáz kerül, ami nemcsak lezárja a süteményt, hanem egy kis karaktert is ad neki. Nem kell vastagra kenni, épp csak annyira, hogy legyen rajta egy határozott felső réteg.
A várakozás része az élménynek
A mézes-krémest nem vágjuk fel azonnal. Egy teljes napig pihenni hagyjuk, hogy a lapok átvegyék a krémet, és minden összeérjen benne. Ez az a sütemény, amelyik idővel lesz igazán jó, nem az első pillanatban.
Másnap szeletelhető szépen, és ilyenkor mutatja meg, miért maradt meg ennyi ideig a magyar konyhákban. Nem könnyű, nem könnyed, de nem is akar annak látszani.
A mézes-krémes nem kér figyelmet, mégis megkapja. Egy szelet elég belőle ahhoz, hogy az ember megálljon egy pillanatra, és tudja, miért érte meg kivárni.
