A palacsintatészta lelke
A lisztet egy nagyobb tálba tesszük, hozzáadjuk a sót és a cukrot, majd beleütjük a tojásokat. Innen már nem érdemes sietni. A tejet és a szódavizet fokozatosan öntjük hozzá, közben folyamatosan keverve, hogy a tészta szép sima legyen, csomók nélkül.
Amikor már összeállt, jöhet az olvasztott vaj. Ez nemcsak az íz miatt fontos, hanem azért is, mert segít abban, hogy a palacsinta ne ragadjon le sütés közben. A tészta akkor jó, ha folyós, de nem túl híg. Ha kell, egy kevés tejjel vagy szódavízzel még lehet rajta igazítani.
Érdemes pár percet pihentetni, amíg a serpenyő felmelegszik, így a liszt is jobban felveszi a nedvességet.
Sütés, amikor nem kell idegeskedni
A serpenyőt vékonyan kiolajozzuk, majd jól felhevítjük. Nem kell minden palacsinta előtt újra zsírozni, elég az elején, ha megfelelő a bevonat. Egy merőkanálnyi tésztát öntünk bele, és gyors mozdulattal eloszlatjuk.
Amikor a szélek elválnak, és apró buborékok jelennek meg a felszínén, már fordítható is. A másik oldal általában gyorsabban sül. Aranybarna színnél érdemes kivenni, így marad igazán puha és rugalmas.
A sütés tempója hamar kialakul, innentől már inkább rutinmunka, mint kihívás.
Ez a palacsinta jól bírja a töltelékeket. Lekvárral, kakaóval, csokikrémmel ugyanolyan jól működik, mint túróval vagy akár sós változatban. Nem szakad, nem ázik el, könnyű feltekerni vagy hajtogatni.
Sok háztartásban épp ezért ez az a recept, amit elővesznek, ha vendégek jönnek, vagy ha biztosra akarnak menni. Nincs benne különösebb varázslat, csak egy jól működő arány.
A palacsinta végül mindig több lesz, mint egy desszert. Egy asztal köré gyűlős pillanat, ahol a töltelék már csak ízlés kérdése, a siker viszont szinte borítékolható.
Ajánló: Évtizedekig titkolták: ettől volt a nagymamák zserbója verhetetlen
