Évtizedekig titkolták: ettől volt a nagymamák zserbója verhetetlen
Kevés sütemény vált ki annyi nosztalgiát, mint a zserbó. Ünnepek előtt sokan ugyanazzal az eltökéltséggel vágnak bele a sütésébe, mint évtizedekkel ezelőtt a nagymamáik. Gyakran mégis marad egy apró hiányérzet az első szelet után.
A válasz sokszor nem a lekvárban, nem a dió minőségében, és nem is a csokoládéban keresendő. Hanem egy olyan alapanyagban, amely mára kissé háttérbe szorult, pedig évtizedeken át teljesen természetes volt a magyar konyhában.
A zserbó, ami generációkat köt össze
A klasszikus zserbó szerkezete egyszerű, mégis kifinomult. Vékony tésztalapok váltják egymást savanykás baracklekvárral és cukrozott dióval, a tetején pedig csokoládé zárja le az egészet. Nem harsány sütemény, inkább visszafogott és elegáns, olyan, amit nem lehet elsietve enni.
Bár a cukrászdákban egész évben találkozhatunk vele, otthon leginkább karácsony és húsvét környékén kerül elő. Ilyenkor sokan ragaszkodnak a megszokott recepthez, mások viszont próbálnak apró változtatásokkal közelebb kerülni ahhoz az ízhez és állaghoz, amit gyerekkorukból ismernek.
Egy pesti cukrász öröksége
A zserbó története szorosan összefonódik Budapest gasztronómiai múltjával. Gerbeaud Emil svájci cukrászmester a 19. század végén vette át Kugler Henrik híres cukrászdáját a mai Vörösmarty téren. A hely rövid időn belül a város egyik legfontosabb találkozóhelye lett, és itt született meg az a sütemény, amely később családi konyhák ezreibe költözött be.
Az eredeti recept az idők során sokat változott, alkalmazkodott az alapanyagokhoz és a szokásokhoz. Egy dolog azonban sokáig közös maradt a házi változatokban, még ha ma már kevesebben is használják.
Lapozz, a cikk a következő oldalon folytatódik!
