A magyarok még mindig ültetnek tujákat, pedig van ennél sokkal jobb megoldás: a tuják sok kertben tényleg gyors és olcsó megoldásnak tűnnek a privát szférához, de a gyakorlat gyakran rávilágít a hátrányaikra. Sokan a szomszédtól látták, hogy ez működik, másoknak a nagymama kertje adta a mintát – és ez a megszokás erősebb, mint az éghajlat vagy a kertészeti tapasztalatok változása.
Sok helyen mégis ugyanaz az egyen-tuja sor fut a telekhatáron: zöld fal, amit évente nyírnak, locsolnak és néha pótolnak. Van, aki szereti a rendezett, sűrű sövényt, de egyre többször hallani panaszkodást a betegségekről, a vízigényről és arról, hogy a juhar, a madarak, a bogarak valahogy jobban érzik magukat a változatos növényzetben. Ez a cikk inkább elgondolkodtató, mint ítélkező: miért ragaszkodunk a régi sémához, és mik a reális alternatívák?
Miért ragaszkodunk a tujákhoz?
A tuja népszerűsége egyszerre praktikus és kulturális jelenség. Gyorsan nő, viszonylag olcsó a faiskolákban, és a sűrű lombkorona biztosítja a takarást anélkül, hogy túl bonyolult metszést igényelne. Az elmúlt évtizedekben ez különösen vonzó volt a kertvárosi telkeken, ahol a privát tér kialakítása fontos szempont. A tapasztalatok is ezt támasztják alá: ha körülnézünk a kisvárosi utcákban vagy a kertesházas részeken, zsúfolt tujafalak határolják a telkeket – egymás után ültetett, egyforma példányokkal.
Emellett a szokás is számít. Sok családban apáról fiúra öröklődik a „tuja-szokás”: így volt, így van, így lesz. A kertészbolti ajánlatok, a szomszédsági minták és a gyors bevált megoldások mind erősítik ezt a döntést. Ugyanakkor ha máshol járunk, például a természetesebb hatású kertekben, rögtön látszik, hogy más megoldások is tudnak hasonló intimitást és takarást adni, sokkal több élőhellyel.
A cikk folytatódik, nyomj a tovább gombra a hirdetés alatt!
